Az 1990-es évek végi science-fiction paletta meglehetősen egysíkúnak tűnt. A műfajt javarészt a hollywoodi blockbusterek uralták, amelyek vagy a sötét, disztópikus jövőképekre építettek, vagy a hazafias katasztrófafilmek formuláját ismették. Ebbe az állóvízbe robbant be Luc Besson monumentális víziója, Az ötödik elem (The Fifth Element), amely nemcsak vizuális stílusában, hanem narratív megközelítésében is teljesen szembement az akkori trendekkel. Besson nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy az európai képregényes hagyományokat ötvözze a nagyköltségvetésű amerikai stúdiófilmek dinamizmusával.

Mai szemmel nézve, közel három évtized távlatából a film státusza csak erősödött. Luc Besson alkotása mesterien egyensúlyoz a grandiózus látványvilág and a finom humor mezsgyéjén. Nem csupán a technikai megoldások vagy a sajátos vizuális kódrendszer miatt emlékezetes, hanem azért is, mert mert más lenni egy olyan korszakban, amikor a komor tónusok számítottak a biztos siker receptjének. A sci-fi zsánerén belül ez a film egyfajta lázadás volt az unalomig ismett sémák ellen.

Karakterek és kémia: Kontrasztok és finom irónia

A film sikerének egyik legfontosabb pillére a karakterek közötti finom egyensúly és a színészi dinamizmus. Luc Besson zsenialitása abban rejlett, hogy a klasszikus hollywoodi archetípusokat finom francia iróniával és mély emberi tartalommal ruházta fel, elkerülve a korszak fárasztó kliséit.

Korben Dallas és Leeloo: A megfáradt hős és az isteni ártatlanság

Bruce Willis Korben Dallas szerepében lényegében korábbi akciószerepeinek egy fásultabb, jövőbeli inkarnációját hozza. Dallas egy visszavonult különleges ügynök, aki taxisofőrként tengeti mindennapjait egy klausztrofób, rétegzett New York-i megapoliszban. Willis játéka azért működik kiválóan, mert mentes a felesleges macsóságtól; karakterét a cinizmus és a magány mozgatja, egészen addig a pillanatig, amíg a szó szoros értelmében be nem zuhan a taxijába a világot megmenteni hivatott legfelsőbb lény.

Milla Jovovich Leeloo-ként nyújtott alakítása vitathatatlanul a karrierje csúcspontja. Feladata rendkívül összetett volt: egy olyan lényt kellett megformálnia, aki egyszerre rendelkezik egy újszülött törékeny ártatlanságával és egy pusztító fegyver erejével. Jovovich nem a dialógusokra, hanem az expresszív arcjátékra és a fizikai testbeszédre támaszkodott. Az a jelenet, amelyben Leeloo a monitor előtt ülve, villámgyorsan tanulmányozza az emberiség történelmét – eljutva a háborúk és a pusztítás képeihez –, a film valódi érzelmi magvát adja.

Kettejük kapcsolata fokozatosan mélyül el, a nyelvi és kulturális akadályok ellenére. Nem a megszott hollywoodi szerelmi szálat kapjuk, hanem a feltétel nélküli bizalom kiépülését. Szorosan kapcsolódik hozzájuk Gary Oldman, aki Jean-Baptiste Emanuel Zorgként a kilencvenes évek egyik legemlékezetesebb antagonistáját kelti életre mint sántító, tech-vállalati diktátor, akit a tiszta kapzsiság vezérel. És persze a zseniális Chris Tucker Ruby Rhodja, a hiperaktív, gender-fluid rádiós műsorvezető, aki a mai influenszer-kultúra tűpontos megelőlegezése volt.

A Fhloston Paradise luxushajó és az űrbéli utazások grandiózus, mégis színes díszletei.

< ELŐZŐ 1 / 3 KÖVETKEZŐ >

Belső link ajánlások a mélyebb kontextusért

Ha szeretnél elmerülni a modern sci-fi irodalom legizgalmasabb adaptációiban, ajánljuk figyelmedbe a Ryan Gosling a Hail Mary-küldetés című írásunkat, ahol Andy Weir legújabb űrodisszeájának zsenialitását és a magány pszichológiáját részletezzük. Érdemes továbbá megvizsgálni az időhurkos akciófilmek csúcsát a A holnap határa - Edge Of Tomorrow elemzésünkben, ahol feltárjuk, hogyan vált Tom Cruise and Emily Blunt feszült túlélőtúrája a műfaj megkerülhetetlen hivatkozási alapjává.

Technikai megvalósítás: Jean-Paul Gaultier és Éric Serra

Besson teljesen szakított a korabeli cyber-punk sötét, esős, neonfényű esztétikájával, és egy verőfényes, szaturált primer színekkel teli pop-art jövőt álmodott meg. A film egyedi vizuális identitásáért jelentős részben Jean-Paul Gaultier divattervező felelt, aki több mint ezer extravagáns jelmezt tervezett a produkcióhoz. A látványvilág másik kulcsfontosságú eleme a praktikus effektek és a korai digitális technológia (CGI) harmonikus együttélése volt.

A függőlegesen rétegzett, repülő autókkal teli metropolisz koncepciója, amely alapjaiban határozta meg a film egyedi látványvilágát.

Kulisszatitkok: Az isteni nyelv és a drága robbantások

Minden klasszikus film mögött áll egy olyan háttértörténet, amely bemutatja az alkotók elszántságát. Az ötödik elem sem kivétel ez alól. Az a nyelv, amelyet Leeloo a film elején beszél, egyáltalán nem véletlenszerű halandzsa: Luc Besson maga fejlesztette ki ezt a mesterséges nyelvet (Divine Language), amely közel 400 szóból állt. Milla Jovovichnak nemcsak meg kellett tanulnia a szótárat, hanem Bessonnal rendszeresen leveleztek és beszélgettek is ezen a nyelven a forgatások alatt.

Egy másik komoly kihívást a Fhloston Paradise luxushajón játszódó jelenetek jelentették. A film végi robbanássorozat felvételekor a stáb a Pinewood Studios híres 007-es színpadát használta. A pirotechnikai effektusok olyan monumentálisra sikeredtek, hogy a keletkező tűz és nyomás komolyan megrongálta a stúdió tetőszerkezetét, és a forgatást napokra le kellett állítani. Ez volt az akkori filmtörténet egyik legnagyobb és legköltségesebb beltéri robbantása.

Miért időtálló ma is a film?

Az ötödik elem legnagyobb erénye, hogy teljesen mentes attól a cinikus és dekonstruktív hangvételtől, ami a mai modern blockbustereket jellemzi. Besson műve alapvetéseiben naiv, de ez a naivitás a legnagyobb erénye. A történet fináléja – miszerint a szeretet az a bizonyos mindent megváltó ötödik elem – első hallásra giccsesnek tűnhet, ma a film sajátos, kissé őrült mikrokozmoszában teljesen legitim és szívmelengető konklúzióvá válik.

A mai, sokszor sablonok által tervezett, steril stúdiófilmek korában igazi felüdülés egy olyan alkotást nézni, amely ennyire bátran mer túlzó, színes, hangos és érzelmes lenni. Luc Besson legszebb korszaka ez, amikor még képes volt a grandiózus ötleteket valódi tartalommal megtölteni. Bár a forgatókönyv helyenként epizodikus, a hangvételbeli ugrások a dráma és a burleszk között mégis egy szerves, organikus egésszé állnak össze.

A hollywoodi stúdiók végre rájöttek a tuti receptre: fogj egy tudományosan precíz bestsellert, adj hozzá egy karizmatikus sztárt, aki képes két órán át egyedül beszélni egy fémdobozban, és önts rá annyi vizuális effektet, amennyit a költségvetés elbír. Andy Weir legutóbbi űrodisszeája, A Hail Mary-küldetés (Project Hail Mary) pontosan ezzel a magabiztossággal masírozott be a mozikba 2026-ban. Első ránézésre az egész nem más, mint a Mentőexpedíció szteroidokon, ahol a tétet az uborkatermesztéstől felemelték az egész emberiség túléléséig. De vajon több ez egy méregdrága, látványos tudományos-fantasztikus popcornturnénál, vagy a hard sci-fi zsáner újabb mérföldköve? A Phil Lord és Christopher Miller rendezőpáros bizonyította, hogy a monumentális űrbéli magányt, a mikroszkopikus biológiai fenyegetést és az intergalaktikus barátságot képesek egyetlen, koherens és szívbemarkoló vizuális élménnyé gyúrni.

Amikor a fizika és a CGI egymásnak feszül

A Lord–Miller páros eddig arról volt híres, hogy a leglehetetlenebb, pörgős alapanyagokból (A Lego-kaland,Spider-Man: Into the Spider-Verse) is képesek voltak dinamikus popcornmozi-élményt faragni. Sokan tartottak attól, hogy ez a hiperaktív stílus megfekteti a regény klausztrofób hangulatát. Most azonban megkapták a kortárs sci-fi irodalom egyik leginkább adat- és textúraközpontú művét. A feladat adott volt: hogyan tegyük izgalmassá a tömegek számára a spektroszkópiát, a sejtosztódást és a relativisztikus idődilatációt?

A történet gerincét adó narratíva letisztult, mégis elementáris erejű. Ryland Grace (Ryan Gosling) egyedül ébred egy magasan automatizált űrhajón, amnéziától szenvedve, két halott társa társaságában. A feszültséget az emlékképek fokozatos visszatérése teremti meg. Ahogy Grace elméjében kitisztul a kép, úgy nehezedik a nézőre is a globális felelősség súlya: a Napot egy idegen egysejtű létforma, az asztrofág parazitálja, ami a földi bioszféra teljes összeomlásával, egy új jégkorszakkal fenyeget. A Hail Mary az emberiség utolsó, kétségbeejtő kísérlete a megoldás megtalálására.

A forgatókönyv bravúrja, hogy elkerüli a műfajra jellemző expozíciós csapdákat. NM kapunk unalmas, grafikonokkal teli prezentációkat; helyette Grace mikroszkópos vizsgálatain keresztül, vele együtt értjük meg a probléma súlyát. A tudomány totemizált formában itt nem csupán háttérdíszlet, hanem maga a főszereplő.

Ryan Gosling egy űrhajón, ahol a tudomány az egyetlen túlélési nyelv (Amazon MGM Studios)

Ami fájni fog

A film első negyede kifejezetten frusztrálóan köhög. Az amnéziás narratíva, amely a könyvben belső monológként remekül működött, a vásznon nehézkes. A belső narráció hiánya miatt Gosling jobb híján hangosan beszél önmagához a laborban. Ez egy idő után nem a zsenialitás, hanem a skizofrénia korai tüneteinek tűnik egy olyan néző számára, aki nem olvasta a forrásművet.

A flashback-struktúra – amely bemutatja, hogyan lett egy megkeseredett középiskolai tanárból az emberiség utolsó reménye – olykor úgy rángatja meg a film ritmusát, mint egy rosszul behúzott kézifék. Eva Stratt (Sandra Hüller) karaktere kaphatott volna több árnyalatot a rideg, bürokratikus pragmatizmuson túl. Hüller nagyszerű színésznő, de a karaktere itt néha már-már parodisztikusan autoriter, akit szinte kizárólag arra használnak, hogy morális ultimátumokat vágjon a néző arcába, ami kissé megtöri a realista sci-fi illúzióját.

Vizuális, technikai és matematikai bravúrok

Ahgol viszont a film elnémítja a cinizmust, az a vizuális világépítés és Greig Fraser operatőr zsenialitása. Nem elégedett meg a sötét űr és a fehér űrhajó unalmas kontrasztjával. A Hail Mary belső tere nem steril: van benne valami klausztrofób, indusztriális koszosság, ami kézzelfoghatóvá teszi a bezártságot.

A laboratóriumi jelenetek beállításainál a kamera elhelyezése szinte kényszeresen követi az tökéletesség szabályait, hogy a kaotikus tudományos krízis közepette is megmaradjon a vizuális rend. Ez a matematikai precizitás ad egyfajta tudatalatti stabilitást és vizuális egyensúlyt a nézőnek, azt sugallva, hogy a kozmoszban az intelligencia és a harmónia univerzális.

Átlépés az intergalaktikus dimenzióba

A film felénél történik egy radikális váltás, ami kiemeli ezt az alkotást a tucat-sci-fik sorából: Grace nincs egyedül az űrben. Egy másik csillagrendszerből származó, idegen életformával való találkozás az a pont, ahol a rendezők teljesen átértékelték a fókuszpontokat, és a túlélési technológia helyett a kommunikáció kérdésére helyezték a hangsúlyt.

A két lény közötti kapcsolat felépítése a modern filmművészet egyik legszebb teljesítménye. Rocky nem beszél angolul, és nem telepatikus. A kommunikáció alapja a tiszta matematika és a zenei akkordok szintjén működik. A biológiai kontraszt éles: Grace oxigénalapú, fényre hagyatkozó lény, míg Rocky egy forró, ammónialégkörű, vak, szilikonalapú mérnök. Ez a fizikai elkülönülés állandó logisztikai kihívást jelent a válaszfal két oldala között. A nyelvi korlátok áthidalása, a közös matematikai alapok megtalálása a film legintellektuálisabb és legszórakoztatóbb szegmense.

Három valódi kulisszatitok a forgatásról

A fizika abszolút tisztelete a produkció teljes munkaidőben alkalmazott asztrofizikusokat. Ryan Gosling ragaszkodott hozzá, hogy minden táblára felírt matematikai egyenlet valódi legyen; az integrálszámításokat napokig gyakorolta, hogy kézmozdulatai hitelesek legyenek.

Rocky, a hús-vér báb a digitális effektek korában Lord és Miller a gyakorlati megoldások mellett döntött. Rocky jelenlétének nagy részét egy rendkívül komplex, 32 ponton vezérelt animatronikus báb biztosította, amit négy bábos mozgatott. Gosling így egy hús-vér struktúrára reagálhatott.

A zéró gravitáció illúziója a színészek folyamatosan bonyolult kötélrendszereken függtek, miközben a díszletet úgy tervezték, hogy a kamerák 360 fokban foroghassanak. Ez komoly fizikai megterhelést jelentett Goslingnak, akit a forgatási napok végén gyakran orvosi stáb segített a regenerációban.

Ryan Gosling és Rocky: két intelligencia, egy közös túlélési képlet (Amazon MGM Studios)

Hol a helye a filmnek a sci-fi történelemben?

Hogy megértsük A Hail Mary-küldetés jelentőségét, érdemes elhelyezni a kortárs tudományos-fantasztikus filmek palettáján. Ez a zsáner az elmúlt időszakban polarizálódott: a látványos, de tudományosan megalapozatlan blockbusterekre, valamint a mélyen filozofikus, de sokszor lassú szerzői filmekre. Ez az alkotás sikeresen hidalja át ezt a szakadékot, ötvözve a Mentőexpedíció tudományos precizitását a Csillagok között érzelmi mélységeivel.

A lélek csendes ragyogása

Amikor a stáblista legördül, az ember nem egy vizuális hullámvasút fáradtságával áll fel a székből, hanem egyfajta csendes, meleg „afterglow” érzéssel. Ez a film egy igazi rejtett kincs (hidden gem) a mai túlgenerált, pixelhalmokkal teleszórt mozikínálatban. Igazi értéke abban rejlik, hogy képes volt a legszárazabb tudományos tényeket az érzelmek szolgálatába állítani. Megmutatja, hogy a tudomány nem egy unalmas tantárgy a tankönyvekben, hanem az a közös nyelv, amely képes áthidalni a fényéveket.

Sokan fogják azzal vádolni a filmet, hogy túl naiv, vagy hogy Ryan Gosling játéka túl könnyed egy ekkora horderejű drámához. De pont ez a könnyedség és finom humor teszi befogadhatóvá a történet súlyát. Megmutatja, hogy a magány nem az űr sötétségétől függ, hanem attól, hogy van-e kihez szólnunk.